Chapter 1.

Nem rizsázok, itt az első rész :) 

     ~

-Paula! Elkésünk az ég szerelmére!-türelmetlenkedett Niall a szobám ajtaja előtt. Én még javában benne voltam a péntek esti készülődésben melyet rendszerint a babakék öltözködő asztalomnál végzek. Így is siettem, nem hogy még sürgessenek is!

Még vetettem egy utolsó pillantást magamra az egész alakos tükrömben, megigazítottam a szűk és nem épp bokáig érő szoknyámat a pántos blúzom alján található fodrocskákkal egyetemben. „Jó lesz.”-gondoltam és kinyitottam az ajtót.    Barátom épp szólásra nyitotta száját, de beelőztem.

-Mielőtt megszólalnál: a jó munkához idő kell! De kész vagyok és indulhatunk. – vigyorogtam.

-De a gitárod nélkül nem kapod meg a pénzed és nem lesz miből „jó munkát” készíteni.-csipkelődött, és kikapta az ajtó mellől hangszeremet tokostól.

-Jó, bocs! Miért van ilyen szar kedved? – kérdeztem már az ajtón kifelé.

-A dal. Nem bírom kiénekelni.

-Ha előbb szólsz átvettem volna. – fogtam meg a kezét.

-Köszi hugi, de már mindegy. – mosolygott idegesen és megszorította a kezem. Egy nő aki épp elsétált mellettünk elég furán nézett ránk. Csak később esett le, hogy azért mert egymás kezét fogtuk és „hugi”-nak szólított. Egyik se igaz, de akkor is. Ha ő lenne a bátyám akkor nem foghatná meg a kezem az utcán?

Mikor beértünk a pizzázóba épp a „Sajtos mozzarella” játszott. Igen, ők egy zenekar. Sokszor elmélkedtem rajta hogy mire fel ez az idióta név, de nem jutottam dűlőre.

-Beszélek Morgan-nel, hátha ráér jövő hétig a dal. -zökkentett ki Niall. Kicsit megráztam a fejem és bólintottam. Chris és idióta haverjai, vagyis az elő zenekarunk épp akkor cihelődtek le a színpadról.

-Hé, Pau! – intett egyből. Reméltem ennyivel megúszom, de nem, neki oda is kellett jönnie. „Bassza meg!”

-Hello Chris. –mosolyogtam, de legszívesebben elküldtem volna a francba.

-Na, még mindig nem akarod ezt? – húzta fel a pólóját, kockás hasát villogtatva. Ezzel cseppet sem hatott meg.

-Nem, még mindig nem. És nem is fogom. –fintorogtam. Külsőre igaz hogy egy Taylor Lautner, de belül egy agresszív perverz állat.

-Biztos? Mert Cortney már nagyon rám van izgulva…

-Ugyan már, az a kurva bárkire felizgul. – kacagtam fel gúnyosan.- De hát akkor mire vársz? Menj és elégítsd ki! – hagytam faképnél mikor megpillantottam Niall-t. Amúgy se volt semmi kedvem ehhez a bájcsevejhez.

-Na?

-Sikerült. – örömködött.

-Remek, akkor fogd a gitárod és irány a színpad! – utasítottam. Az ajtó felé pillantottam amerre Chris-sel nemrég társalogtam. Még mindig ott állt és mereven figyelt. Felhúztam a szemöldököm, tudtam mire gondol. Még a gondolatától is irtóztam, hogy vele összefeküdjek. Tekintete perzselte a testem, szinte éreztem, ahogy vetkőztet. Beálltam a mikrofon elé, mellettem Niall a gitárjával, az enyém pedig a tartóban, ahonnan könnyen előveszem, ha kell. „Hát akkor dolgozzunk.”

Énekeltünk és kíséretnek gitároztunk, ahogy minden egyes péntek este a Montana Pizzázóban.

A mellettem lévő fiúnak olyan hangja van, akár egy angyalnak. Gyönyörűen énekel, aki egyszer hallja a hangját soha nem fogja elfelejteni. Hosszú évek óta ismerem, és még mindig kiráz a hideg. Megérdemelne egy lányt, aki nem úgy bánik vele mint egy kutyával. Hányszor, de hányszor vigasztaltam mikor holmi jött-ment csitrik összetörték szegényt…

Nekem messze nincs olyan páratlan aranytorkom, mint neki. Az én hangomra azt mondják „Jó, de nem eléggé”. Szóval híres nem leszek… Niall lehetne az. Tini lányok ezrei tombolnának a zenéjére és millió szoba falán ő lógna. „Micsoda seggrázás lenne egy Niall Horan koncerten…”

Fellépés után általában ottmaradunk a haverokkal néhány sörre meg pár szelet pizzára. Ez most is így volt. De talán több lett a sör, mint kellett volna… Na meg amikor előkerült valahonnan a konyha sötét bugyraiból a város ellátására alkalmas likőr állomány –amit megjegyzem elképzelni se tudom, hogy lehet elfejteni- kicsit elfajultak a dolgok. De úgy voltam vele, hogy „A picsába is, egyszer élünk és csak 19 vagyok, akkor csináljuk rendesen! Ide a piát bazd meg!”